Ne engedj be...

Ne engedj be...


Ahogy beengedtem az ajtón, rögtön tudtam, hogy hibát követtem el, nem is akármekkorát, mert ez az alkalom MÁS. Ő szó nélkül lépte át a küszöböt, én pedig leforrázva csuktam be mögötte az ajtót.Valahogy mindig ez a furcsa, félelmetesen ismerős érzés fog el, mikor a közelemben van. Állandóan idegesen, erőszakosan dörömböl az ajtón, és mindig megvárja, hogy beengedjem... legalábbis sose ment még el. Én mindig tudom, hogy Ő az, mégsem bírom kivárni, hogy az átkozott lárma, amit végül már a fejemben is hallok, elmúljon... mindig beengedem. Talán már úgy hozzászoktam, hogy időnként meglátogat, hogy hiányozna is a dörömbölés... ki tudja. Mint például a kavics, ami gyakori sétáim során a cipőm talpába ragad, és idegtépően követi a lépteimet. Mégsem állok meg kipiszkálni rögtön, hanem hagyom, hadd maradjon, és csak akkor távolítom el, mikor teljesen megőrjít a monoton koppanások sora a járdán.Ekkor félreállok, és kiszedem a barázdából. Utána persze hiányzik a "hang" és várom az újabb kavicsot. Nem tudom Ő miért jön és miért marad nálam néha hosszú napokig, hívatlanul. Otthonosan mozog nálam, kiszolgálja magát, mintha én lennék az IDEGEN. Én pedig gyakran csak ülök egy fotelban és hagyom, hogy az események nélkülem történjenek... ez az állapot hasonló ahhoz, mikor a villamoson ülök vagy metrón és zenét hallgatok. Ezek köztt a zenék között mindig van olyan, ami nem illik a pillanatnyi hangulatomoz... de az is megesik, hogy alkalomadtán annyira megfeledkezem a saját létezésemről, hogy mindent végighallgatok, ami következik... holott éberen rendszerint elkapcsolom a nemkívánatos számokat. Ehhez hasonló állapotban figyelem ténykedését a lakásomban, a birodalmamban. Elborzaszt, mennyit iszik néha, akkor is, mikor semmi oka nincs rá. Mondanám Neki, hogy ne... de sose hallgat rám, ezért nem strapálom magam. Szeretnék beszélgetni vele, szeretném megtudni ki Ő, és mit keres nálam, de erre nem hajlandó, folyton témát vált, kimegy a szobából, vagy egyszerűen csak kinevet. Utálom, ha nevetnek rajtam, ezért elhatároztam, hogy nem adok rá okot. Szavak nélkül kerülgejük egymást, mint két cellatárs, akik most kerültek közös fedél alá, kínosan ügyelve arra, hogy még véletlenül se érintsük meg egymást.Gondolkodtam a napokban róla... nagyon riasztó, hogy sokáig úgy éltem, hogy ez az EGÉSZ nem zavart... Viszont Ő egyre MESSZEBBRE merészkedett.Az a legszörnyűbb, hogy éjjelente nekem kell a földön aludnom... amit szó nélkül megtennék, ha OLYAN lenne olyan a viszonyunk. Viszont Ő az első közös éjszakánkon kijelentette:
- Ugye nem gondolod, hogy ÉN fogok a földön aludni? Hm? Na, csak úgy szóltam, ki se nézném BELŐLED, hogy...
Ez a megalázottság netovábbja. A földön nem bírok aludni, fáradt, frusztrált vagyok minden másnap... ki fognak rúgni. Nem tudok koncentrálni, mindenki furcsának tart.
Elég gyengének érzem magam Vele szemben... mondhatni kiszolgáltatottnak. Egyszer, emlékszem, az éjszaka közepén felhívtam egy barátot, és elpanaszoltam neki az egészet. Ő azt mondta: "Szedd össze magad, állj a sarkadra!". Mondani könnyebb. Nem bírok az Ő sötét szemeibe nézni, nagyon erős, határozott, azt hiszi azzal, ha nagyképűnek tűnik, ha sosem fél semmitől, akkor minden szép és jó, és még ÉN is boldog leszek tőle.Sokszor elképzelem, hogy a szemére vetem a sérelmeimet, ő megragadja a nyakamat ,és fél kézzel kilógat a kilencedikről... ezek után elmegy a kedvem az egésztől. Viszont az sem megoldás, ha mindent ráhagyok. Abból áll az életem ha itt van, hogy feszült vagyok és egyben elkeseredett, mert látom, hogy képtelen vagyok ellenállást tanusítani. Mikor pedig nincs itt, várom, hogy jöjjön. Mintha szándékosan akarnék szenvedni. Ő nagy, erős, mondhatni kövér. Nagyon rendetlen, zavarodottan viselkedik, mindent elkever a lakásban, hogy aztán én keressem meg és én bosszankodjam miatta. Néha az ÉN szerepemet is ÁTVESZI. Emberek látogatnak meg, elég gyakran. Ekkor rendszerint Ő nyit ajtót, Ő foglalkozik velük, én pedig az állandó, sikertelen küzdelmektől aléltan heverek az ágyban. Persze, csak addig, amíg Ő nem akar aludni. Onnan pedig nagyon jól hallom, mit művel. Azokat, akik nekem fontosak, képes percek alatt elüldözni és én bénult vagyok. Nem bírok felkelni, nem bírom kidobni Őt. Sőt, az is megesik, hogy "hazahozza" a cimboráit, és isznak, és ostobaságokról beszélnek, és hangosak... annyira, hogy megőrülök tőlük, és a végén már én is részegen hánykolódom.
Most is itt van, bejött, ledobta a kabátját, rámnézett, röhög valamin. Biztosan rajtam. Biztos azért, mert azt hiszi, bármit megthet velem. Nem értik meg, senki nem érti, milyen szörnyű helyzet ez számomra. Őt nem tartom sokra, csak nagy a szája, ezzel tud érvényesülni. Az enyém nem az, ezért elnyom, de nem csodálkozom, ez az élet törvénye. Ma viszont erősebbnek érzem magam. Több, mint egy éve jár hozzám, épp elég volt, sőt: TÚL SOK. Nem fogom befogni a szám, már előre kigindoltam a kérdéseimet: "Ki vagy? Honnan ismersz? Miért jössz át?" , és készen álltak a felszólítások is: "Menj el, és ne gyere vissza! Ne tegyél tönkre... stb..."
Ott volt előttem, ott állt. Pont olyan magas, mint én, egyenesen a szemébe tudtam nézni.
- Bökd ki!
- ....
- Ne fárassz!
- ...
- Ha nem tudsz összerakni egy mondatot sem józanul.. gyere, igyunk valamit.
Most először engedtem neki, így ittunk, magam sem tudom már mennyit.
- Háhhhááá, azt hiszed, nem másoltam már rég le a kulcsod?? Azt hiszed, NEM tudnék bejönni magamtól is? Azt hiszed, nagy szolgálatot teszel nekem azzal, hogy BEENGEDSZ?
Zsibbadt az agyam, rég ittam ennyit. Ekkor váratlan dolgot tett: megragadott, és végigcibált a folyosón. Ott a tükör elé állított, és mellém állt, úgy beszélt, hogy éreztem alkohoklos lehelletét a bőrömön:
- Szerinted hasonlítunk? Hm? Nem tűnt föl? Ennyire hülye vagy?
Persze, hogy feltűnt, de félelmetesnek találtam, és gondoltam, inkább a szőnyeg alá söpröm a felfedezésemet.
Utána feldúltan járkált a lakásban. Olyan különös érzésem volt, mintha KÍVÜLRŐL szemlélném ÖNMAGAMAT. Eddig miért nem volt ilyen? Biztos gyávaságból.
- Mert egy marha vagy! Azért!
- De... de... TE ... ÉN?! - ezután azt hiszem elájultam... mert reggel tértem magamhoz, az ágyamban. Ő is ott volt mellettem, már ébren, arcán az elmaradhatatlan cinikus mosoly. Viszont most félt. Én is. Féltem TŐLE. Minden számomra visszataszító tulajdonság megtestestője, a sötétség ásító szája hevert mellettem olyan szorosan, hogy a falhoz nyomott és moccanni sem bírtam. Mégis, láttam rajta valamit, mintha azt sugallná, hogy már Ő sem élvezi az állandósult látogatásokat.
- Megyek.
El is ment. Én meg ottmaradtam. A fejem lüktetett, a hajam izzadt, a szemem vörös volt. Foszlányok ugrottak be az éjszakáról... az ajtó, a zár, a tükör...
Visszajön? Semmt sem mondott... Már NEM akarom, hogy jöjjön... már ELEGET láttam belőle.
Azt hiszem, megyek, és kicseréltetem az ajtón a zárat... a dörömböléssel pedig... abban bízva, hogy egyszer elmúlik, megpróbálok együttélni.