thecat83

Joe macskája - Doktor úr, teljesen biztos benne, hogy nem lehet megmenteni? – kérdezte egy halk, határozatlan női hang. - Biztosan tudom, hogy nincs mit tenni. Sajnos túl idős már a cica. Mr. és Mrs. Peterson csüggedten álltak a fehérre festett állatorvosi rendelő vizsgálótermében, felváltva néztek egymásra, a doktorra és a műtőasztalon fekvő állatra. - Akkor nem tehetünk mást, mint... - Igen. El kell altatnunk. – mondta a doktor. Hangja hűvösen és tárgyilagosan hatott, a h

Ne engedj be... Ahogy beengedtem az ajtón, rögtön tudtam, hogy hibát követtem el, nem is akármekkorát, mert ez az alkalom MÁS. Ő szó nélkül lépte át a küszöböt, én pedig leforrázva csuktam be mögötte az ajtót.Valahogy mindig ez a furcsa, félelmetesen ismerős érzés fog el, mikor a közelemben van. Állandóan idegesen, erőszakosan dörömböl az ajtón, és mindig megvárja, hogy beengedjem... legalábbis sose ment még el. Én mindig tudom, hogy Ő az, mégsem bírom kivárni, hogy az átkozott lárma, amit végül már a fejemben is hallok, elmúljon... mindig beengedem. Talán már úgy hozzászoktam, hogy időnként meglátogat, hogy hiányozn

Sötétben látni kezd a szem Egyetlen menekülési útvonal maradt : fel a lépcsőn, akárhova is vezet az. Sapkáját rég elveszítette rohanás közben így haja már-már irreálisan hosszúra nyúlva tekergett a szemei előtt, ezért meglehetősen ügyetlenül mozgott az ismeretlen helyen. Ahogy az első lépcsőfokra ugrott, annak hangos roppanása egyszerre világossá tette üldözői számára áldozatuk hollétét. Kiváló hallásuk, éles szemük, hatalmas fogaik voltak, rendkívül gyorsan haladtak, bár a sötétség némi hátrányt jelentett számukra is. A menekülő, X. próbált a tőle telhető leggyorsabban futni, de egyszerre úgy  ér

Háttal szemben Becsukta a nehéz faajtót, melynek hideg rézkilincsét olyan jóleső érzés volt fogni, hogy nehezére esett elengedni, pár másodpercnyi habozás után mégis megtette. Az idő nyirkos volt, apró esőcseppek szitáltak és tették kellemetlenné azt a 15-20 fokot, sokan nem húzták fel esernyőjüket, sokan pedig felhúzták, páran gyalog közlekedtek, páran autóval, páran villamossal. A kinti élet zavartalanul, nyugodtan, ugyanúgy zajlott. M. beállt a sok, hangyaként nyüzsgő pont közé és elindult látszólag nyugodtan, kifejezéstelen arccal, egyszóval észrevétlenül. Az első sarok után balra fordult, az embereknek csa

Napok Élete áltagos volt, a kisebb stresszhelyzetektől eltekintve nyugodtnak is mondható. B. útjai, melyeket a nap folyamán megtenni volt kénytelen, arra ösztönözték, hogy hacsak arra a pár órára is, de idegen, zajos emberek közé keveredjen, ekkor B. volt a magyar tömeg, tehát hömpölygött a bűzös-mocskos aluljárókon keresztül a felszínre, majd újra a föld alá. Ha a humanista máznak akart hódolni elvett pár szórólapot, melyeket ugyanannak a mozdulatnak az ívével hajított bele a kukába, vagy melléje, hisz mit számított, úgyis több szemét volt a tároló mellett és környékén, mint benne. Ha reggel sietnie kellett, akkor azt az elkesered

Ki tudja. Először csak halkan hallottam valami különös dallamot, amiről nem tudtam mitől, vagy kitől származik. Tehát semmi mást nem tudtam, csak annyit, hogy valami szokatlant észlelek. Megálltam, és igyekeztem minden érzékszervemet annak a szolgálatába állítani, hogy felfedezzem a hangok irányát, levettem a sapkámat, még a hajamat is félrehúztam a fülemről. Agyammal szüntelenül koncentráltam, kerestem a kék foltokat, de nem találtam őket. Még a kabátomat is kigom

Egyedül Nézte a fényképet, sokáig, kitartóan, még azt sem vette figyelembe, hogy körülötte röpködtek a mínuszok. Aki elment mellette, maximum egy gúnyos szemvillanásra méltatta, ő meg ott volt, ott állt a villamosmegállóban, kezében a fényképpel, hátán egy nagy csomaggal és bámult. Magába itta, a lelkébe égette a képen lévő személy minden egyes arcvonását, a fura kis gödröktől kezdve a haj rendezetlen, kusza tincseit. Olyan volt, mint ő maga. E

Max A pisztoly markolata hűvös volt, kellemes borzongás futott át Helena Brown karján mikor felemelte. Régi típusú, fekete kis fémdarab, gyorsan kivette a fiókból majd megnézte van-e benne töltény. Mint mindig, most is tele volt a tár. Ahogy jött le a lépcsőn az emeletről hirtelen eszébe jutott, mikor utoljára látta. Talán már egy hét is elmúlt azóta, hogy ő, a törékeny alakjával az asztal előtt állt és azon gondolkodott, ma legyen-e az a nap. Akkor délelőtt elment